2014. február 10., hétfő

1. 1/2 prince

A sötét éjszakákon való tartózkodás jót tesz a léleknek, még ha a sötét, a rosszak jele is. Ezt mindenki jól tudja, de senki nem törődik vele. Egyesek a félelem miatt, amelyet a sok horror film erőltetett beléjük, mások csak lustaságból, míg mások egy bizonyos programmal vannak elfoglalva, amelyre mára már rengeteg szerver lett telepítve. Nemrégiben egy új szervert dobtak a piacra, amely a nagyobb valósághűségéről vált híressé. Persze a fájdalom is hasonlóan vált benne valóságossá, de ezzel nem törődve, rengetegen tértek át erre a bizonyos szerverre, amelynek neve: Second Life. 

-----------

Nem azért tértem át ide, mert meguntam az előzőt. Az a szerver volt az első, amit kipróbáltam, miután lett elég pénzem, hogy megvegyem a sisakot, amit alvás közben is lehet használni. Az ok az volt, hogy beleestem egy csapdába, ahonnan nem volt menekvés. Elfogadtam a segítségét valakinek, aki mögé kerültem, és a végén bármennyire is küzdöttem sosem tudtam utol érni. Bár lehet, rajta keresztül szereztem sok "barátot", de nem voltam boldog. Ezért tértem át ide. Hogy új fejezetet kezdjek, és most biztos, hogy egyedül, csapatba szerveződés nélkül fogok feljebb törni a ranglétrán. Én leszek a legerősebb solo játékos. 
 Most viszont meg kell alkotnom a karakterem. 
- Milyen fajt szeretnél? - kérdezi a program, vagy talán GM. Ezt innen nem tudom megállapítani. 
- Elf.
- Színek?
- Zöld szemek, világosbarna haj, és világos bőr. 
- Kezdési pont?
- Közép kontinens. 
Miután gyorsan eldaráltam neki mindent, minden elsötétül. 

-----------

Egy hatalmas erdőben ébredek. Semmi nincs a közelben, csak egy magányosan legelő szarvas. Minden habozás nélkül lecsapok a kis élőlényre, amely könnyen megadja magát. Amit kapok belőle, csak egy szerény kis adag. Ennél többre lesz szükségem. 
Az erdőben bóklászva több lényt is elpusztítok. 
A szerzeményem egy új cipő, egy nadrág, egy fejdísz, és jó pár aranytallér. 
- Ez még mindig nem jó... egyik sem dob fegyvert. - mormogom orrom alá. 
Ha bemennék a városba, és vennék egy gyártott fegyvert, az közel se lenne olyan hatékony, mint egy mobból megszerzett. 
Tovább kutatok. Elintézek pár farkast is, amelyek meghozzák a várva várt fegyvert. Egy tőrt. Igaz, nem valami nagy fegyver, de kezdésnek ez is jó lesz. A sebzési ereje is elég szép, ahhoz képest, hogy ez a kezdők erdeje. 
 Viszont meglepetésemre, egy olyan lény tűnik fel, amelyre nem számítottam. A farkasok bossa, amely látszólag dühös, elvesztett táraiért. Nem értem mire ez a nagy felhajtása, hiszen csak mobok, majd újra élednek. Bár hiába próbálnék neki érvelni, ez is csak mob, nem nagyon fogná fel amit mondok neki. 
A szintlépéseknél kapott tapasztalati pontokat, mind a gyorsaságra felhasználva, olyan gyorsaságra tettem szert, amivel könnyedén kikerülöm a hatalmassá változott farkas szörnyeteg csapásait. A csapásaim nem viszik le sok HP-ját, de gyorsan zúdítom a kis csapásaim, így hasonló sebességgel viszem az életét, mintha egy nagy sebzésű, de kis sebességű player ütögetné. Az érzékeny pontokat mind megtalálom, így az egyoldalú küzdelem gyorsan eldől. 
A szerzeményem még egy tőr, egy nagyobb kard, és egy mellény, meg persze nagy adag aranytallér.
- Talán életpotit kéne vennem. - mondom magamnak, megfigyelve életszintemet, amely még sem maradt maximumon. 

 A városban sokan megbámulnak, mint új arcot. Bár lehet, a felszerelésem is meglepi őket, amelyeket mind egyedül szereztem. Betérek egy poti boltba, és veszek jó sok adag élettöltő italt, amiért az eladó npc hálásan hajlong. 
Ezután egy kaszt választóba térek be, ahol az ott lévő npc kérdőre von azonnal, amint beteszem a lábam.
- Milyen kasztot választana?
- Hm.... - ez a kérdés fogós. Ezelőtti szerveren mágus voltam. De itt változatosság kellene. - Harcos szeretnék lenni. 
Amint megkapom a harcos kasztot, boldogan hagyom el az épületet. Kint megpillantok egy nagyobb lány tömeget, akik egy szegény srácot nyaggatnak. Fehér haj, vörös szem, és elf. Nem rossz, de ilyen cuki pofival, biztos hogy mások háta mögött bújik meg, óvva ezzel arcát. Az összes srác ilyen. 
Visszamegyek az erdőbe, és erősebb ellenfelekkel kezdek csatába. Minden szint lépésemnél ügyelek arra, hogy jó arányba osszam el a tapasztalati pontjaimat. Leginkább a sebességre, az ügyességre, és az erőre pakolok, viszont néha a fizikumra sem ártana.
 Egészen addig kínzom magam, míg el nem érem a 40-es szintet. Szünet nélkül ölöm a kisebb-nagyobb szintű mobokat. Néha találkozok egy játékossal, aki ijedten hátrál tőlem, bár okát nem tudom. Lehet hogy a vér, amely engem borít túl ijesztővé tesz? 
Mindegy, bármit is gondolnak, én így fogok a legjobbá válni. A legjobb solo játékossá.

 Leveszem a sisakot a fejemről, és hatalmas mosollyal arcomon ülök fel az ágyamban. 
"Eljött az én időm"
 


2014. február 9., vasárnap

Kezdésnek!

Nem tudom hányszor is képzeltem bele magam egy történetbe, mint aki jó oldalon áll, illetve mint aki a rosszak között leli örömét. Számtalan szituációt gondoltam ki, egyetlen történethez, mégse tudtam leragadni egynél se. Csak jöttek az ötletek, és folyt a képzeletem frappáns folyama. Ez történik minden esetben, ha egy számomra érdekes történetbe botlok, legyen az anime, könyv, film, sorozat, manga, vagy valami, ami teljesen saját, mint az álmaim, vagy saját kitalált történetek, amelyeket a mindennapok elviselésére teremtetten. Talán csak egy ember volt eddig az, aki tudott ezekről a képzelődéseimről, és mások előtt soha sem hozta föl, védve engem, amiért nagyon hálás vagyok neki. De most itt az idő, hogy még jó pár embernek tudtára hozzam : Lehet, nem vagyok normális. Sőt, biztos hogy nem vagyok. Álomvilágba menekülök a valóság elöl, és reménykedem, hogy semmi rossz nem fog velem történni. Hogy a kapcsolataim megmaradnak, a barátaim sohasem árulnak el, és hogy a tanulmányi eredményeim nem romlanak tovább, még akkor se, ha nem tanulok. Tudom, ez nem a legjobb megoldás, de én élvezem ezt az álomvilágot. Szeretem, és senki kedvéért nem hagynám el!
Ha egyszer eljön az idő, hogy valami más fontosabb lesz, mint az álomvilágom, nem bánom, ragadjon magával. De sose higgye, hogy örökre el fogom felejteni.
Ha egyszer összetörök, megint ide fogok menekülni. A saját, illetve mások által kitalált szereplők, mind mosolyognak majd rám, és megnyugtatnak. Én meg majd mosolyogva fogok mások szemébe nézni, és közlöm velük az igazságot:
-Igen, én így boldog vagyok!